ÚJBUDAI MSZP

Akkoriban még nem látszott mekkora lesz végső formájában a kelenföldi lakótelep. A Bartók Béla és a Tétényi út melletti belső utcákban még régi házak is álltak, ezek egy részét fokozatosan lebontották. Az óriási kivájt munkagödrök olykor hónapokig várták a házalapokat kiöntő brigádokat, s volt, hogy a már kész alapok pincerendszere várta hónapokig a toronydarukat.

A házgyár lényege, hogy az elemek acélvázának szerelése, a zsaluk, a beépített szerelvények és a betonkeverő egy helyen van, folyamatosan mehet a verkli. És ment is, mert valahogy csak kipörgött az a sokszázezer lakás. A kész alapok mellett – amelyek nem lettek a szocializmus kész alapjai - a lefektetett sínpárokra aztán felállították a toronydarukat, s úgy volt jó a pálya, ha egyetlen telepített darupárral jobbra-balra forgolódva szórhatták felfelé az elemeket. Ezért hosszúak ezek a házak, vagy állnak egyetlen hosszú vonal mentén. És ezért magasak. Hatékony, embertelen kubusok, de akkor felfoghatatlan méretű minőségi ugrást jelentettek.

Ősszel és tavasszal minden, ami a talajszint alatt volt, víz alá került. A félig telt pincék egyenes sorát felszabdaló ajtók között hajóztunk alkalmi tutajokkal, fakádakkal, olykor szinte a pinceplafonokra kenődve. Végtelenül veszélyes játékaink alkalmi borulásokkal, vagy a vaksötétben pusztán ordítással tájékozódva zajlottak, s szinte hihetetlen, de egyikünknek sem történt soha semmi baja. Nyáron több gödörben fürdés is esett.

Így történt, hogy 1964, vagy ’65 telén majd tíz jégpálya között válogathattunk. Szinte minden osztálynak saját pályája lehetett. Osztály pedig volt bőven. Addigra már teljesen tele volt a Bartók 141. és a vele összevont Thallóczy 2. És már koedukáltak voltunk – az ’64-ben történt – s a /B-ben, a ’69-ben végzett 8/B-ben tizenöt fiú és tizenöt lány gabalyodott össze. Diósdtól a Gellért-térig, a temetőtől az Öbölig mindenhonnan jöttek a mi osztályunkba. Tudatosan kevertek minket össze, s az iskola akkor még – tán egy rövid évtizedig - inkább kiegyenlítette a különbségeket, mint felnagyította.

Szénszünet volt. Aznap az FMH-ba szerveztek több iskolának központi vetítést, de mi - a volt apáca, a pedagógus zseni Zsemlye Margit angyali mosolyával fedezve – megszöktünk. Akinek nem volt korcsolyája, annak hoztunk kölcsön, mert gyakorlatilag mindenkinek volt testvére. Zsemlye Margitnak viszont gyereke, osztálya és tantárgya sem lehetett. Napközis tanár volt. Ezt engedték meg neki. Ő pedig a szeretetével cinkossá tett minket. Az édes és ártatlan közös bűn – a szökés Ludas Matyi és Homoki Nagy István elől - szárnyakat adott nekünk. Élményt. Sikert. Közös álmaink alapját. Mozgásélményt és hitet magunkban.

Jézus menyasszonya kis fémtermoszát békebeli bőrtokban lengetve, szinte szó nélkül irányította a jégmezei mozgást. Átkozottan – bocsánat - áldottan jól tudott korcsolyázni! Vezetésével valódi, igazi teljesítményalapú demokráciát tanultunk egymástól és Tőle azon a szikrázóan fényes és hideg napon. Párban és sorban álltunk, váltottunk, és vele is mindenki sorra került. Korcsolyáztunk, táncoltunk és hógolyóztunk a jégen. Karusszel is volt. Délutánra mindenki tudott valahogy siklani. Mindenki. 

Napfény a jégen – ez volt az akkori Jégszínház egyik műsorának, s ez lett Fenyő Miklós harmincöt évvel később született dalának a címe. És tényleg. Negyvenhat év után emlékeim közül felragyogott egy csúnyácska vénlány csodálatosan emberi, meleg és pajkosan mosolygó szeme. Mert a jégen repülve én mindig az akkori kisfiú lehetek. S e télen fordult elő velem először azóta, hogy nem volt a lábamon korcsolya. Úgy hiszem, nekem még mindig a műjégpálya hiányzik.

Miurnusz