Eredetileg persze körbe volt kerítve minden forrás és minden kút. A dróthálók mégis minden égtáj felé csalárdul és titokban megnyittattak. A lyukakat általában a kívülről takaró bokrok mögött kellett keresni. Hóesés után a nyomok már egyenesen vezettek az alkalmi jégpályákig. Akkoriban, a hatvanas évek legelején - amikor télen még tél volt - nekem, a Budaörsről Gazdagrétre beköltözött fiúnak rendkívül fontos dolog volt a korcsolyázás, mert mindenképp be akartam illeszkedni az igencsak népes helyi korcsoportba.
A hely bejáratott volt és veszélyes. Tilos és életveszélyes – ez állt a táblákon. A keserűvíz forrásainak kiöntései ugyanis szétterültek a gondosan kaszált, tisztán tartott gyepen, s a sekély víz megfagyott. Akkoriban még nem volt tanulóbérlet, s a Lant, a Feneketlen-tó melletti felöntött teniszpályák elérhetetlenek voltak nekünk. Ettől még itt is válogatott társaság jött össze. A nagyok nem kurblis korikat, hanem Botas cipőket, s valódi görbe botokat használtak. Persze a csomagból vett kanadai, vagy katonával hozatott szovjet modell is játszott. A profi öregek - némelyik tizenöt is lehetett - nem örültek nekünk, kicsiknek. Útban voltunk, csak a baj volt velünk. Ők már ismertek minden körbefagyott fűcsomót, s tudták, hol a kút feje, ahol mindig vékonyabb a jég. Igyekeztek minket, a durábel bakancsos, alumínium lemezből vágott fejű, hasított seprűnyelekkel hadonászó csürhét távol tartani. Nem sikerült.
Így esett meg, aminek meg kellett esnie. Beroppant alattam a jég. Aztán már fordult is át a kori alatt egy ölnyi tábla, s bár oldalra vetődtem, hasam alatt keresztben a bot - ahogy mondták – bizony azonnal csúsztam visszafelé. Ordítottam, a víz már a mellemig ért. A jégen pedig csend és rend lett, már nem is volt rajta ember. Csak egy fiú jött felém négykézláb, kezében két profi bottal, s közben beszélt. Megnyugtatott, hogy nem pontosan a kút felett vagyok. Hogy feküdjek jobban a jégre, kezek előre, s fogjam meg a botot, amit nyújt. Maradjak terpeszben, s ha már fogom a botot, lassan emeljem fölfelé a cipőimet. Azokat akkor már nem is éreztem. Ekkor érkezett a bátyám, aki a nagysrác pengéit szorongatta hátulról és borzasztó nagy verést ígért, amennyiben a mentés sikerül. Közben már egy kötelet is találtak, s a két eszközzel végighúztak a jégen. A nagypofont még a földön fekve, a megmentőtől kaptam, s csak bólintani tudtam. Addigra Gyuri letekerte lábaimról a korcsolyákat, s a többiek kórusban üvöltötték a parancsot, miszerint futás hazáig, mert egyébként rám fagy a ruha, s biztos a tüdőgyulladás.
Trappoltan rendesen, két kilométer állt előttem fölfelé a Szurdok utcáig. Gyuri bátyám hátulról biztatott a fabrikált hokiütővel, s percekig hallottam a búcsúztató üvöltést: „Kisnagy! Soha többé ne gyertek ide! Kisnagy! Ha egyszer itt talállak, több pofont kapsz!” A mai napig nem tudom, ki volt. Sosem láttam később, sem az Öbölben, sem Rózsavölgyben, sem máshol.
Ekkor és így lettem Kisnagy! A futásom egyébként jól sikerült, csak a vadonatúj düftinnadrág fagyott törései világítottak még évekig a sötétbarna anyagban. Ebből a kalandból ennyi maradt. És az ötvenegy éve csillapíthatatlan vágy, hogy legyen már végre a kerületben egy rendes műjégpálya.
Miurnusz
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.