A bronzkapitánynál messze környéken csak egy legény volt keményebb fickó, a kék skykabát hőse, aki a legnagyobb hidegben is tudott olyan lágyan integetni azzal a világító ebonitrúddal, hogy nem tört le a kabát ujja. Viszont a fehér szövetmandzsettákkal sokat kínlódott.
Egyébként sosem sípolt. Csak legendás termete miatt áll rajta bosszút a gyerekszáj. Merthogy megformálta az életünket, az kétségtelen. Gyakorlatilag éjjel-nappal ott állt a kétsávos út ipszilonjában, a zebránál. Rekkenő napokon néha beállt a kapitány árnyékába. Ám ehhez olykor fel kellett lépnie a talapzat elfektetett síkjára, s hátát a kétembernyi posztamenshez vetve szinte belefolyt a koszos márványba. A hűvös kőhöz tapadva láthatatlanná vált. Függelemsértés volt, de szerette Állítólag, ha egy autó felkeltette az érdeklődését, hétszám emlékezett a rendszámára, s észrevette, ha visszatért. Soha semmit nem írt fel.
Voltak még egyéb kedvenc helyei. Olykor órákig állt a kukoricásban, ami pontosan öt méterre kezdődött a parlamenter háta mögött. Ekkor csak a szeptemberi elsősök hihették, hogy nincs ott. Elég volt egy szertelen megfutamodás, egy nem egyértelmű megállás az úttest szélén, s már ott is termett. A városkép részeként állt a kétsávos út szélén, s beszélgetett velünk. Halkan oktatott, s szó nélkül adta a barackot. Naponta közel négyszáz gyerek ment keresztül oda, s vissza a felségterületén. Néha volt olyan, hogy felsétált a közértig. Onnan a buszmegállók népét is ellenőrizni tudta, viszont ilyenkor a zebra forgalmát szabadjára kellett engedje. Persze ilyesmi csak óra harminc körül történhetett, amikor kisiskolás egyedül sehonnan nem kerülhetett elő.
Egy helyen biztosan soha nem tartózkodott. A fakabátban. Akkoriban a várost elhagyó főutak mentén ott álltak a fakabátok. Ezek mellett adtak huszonnégy órás szolgálatot a főváros kapuőrei. A fakabátok kúpos, sötét hengere alig volt vastagabb, mint egy törzsőrmester. Belül kis polc, rajta doboz, benne telefon. De Jankó fél nyolc és háromnegyed nyolc között sosem vette fel. Ekkor az ő gyermekei keltek át az úton, amely Budapest nyugati kapujában, éppen a kapitány lábai előtt kettévált, hogy Bécs és a Balaton felé vegye az irányt.
Név szerint ismert minket. Észrevette, ha a gazdagréti brancsból valaki betegség miatt hiányzott. Engem 61 januárjában fél kilométerrel odébb, a vasúti aluljáró túlsó végén gázolt el a faros. Ez Jankó mellett sosem fordulhatott volna elő. Felépülésem után volt mellette egy nehéz átkelésem.
Ötven év körüli parasztember volt. Amikor Hruscsov itt járt koszorúzni, s mi voltunk a boldog úttörők, ő vette észre a zsebünkben a tarhonyaköpő töltőceruza és a papír Ú-szöges zoknigumi arzenáljait. Pedig mi csak a zenekarra készültünk…
Nekem mindennap erről mesél a Sasadi és az M 7 sarka. Osztyapenkó már lépést sem tud itt váltani. Usankáján nem ül meg a hó, mint akkor, az első randevúm napján, amikor hóvirágot hoztam a lábához Jandó Marinak.
Bárki vezényelte János tizedest hosszú éveken át mindennap a mi védelmünkre – Istenem, mi bűne lehetett, hogy e rangban maradt – nekem ő segít megérteni, mi lehet az az önkormányzati rendőrség. Nyugodjanak békében mindketten.
Miurnusz
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.